l
2
Feljöttem megint, hát újra itt,
hol a tekintet rója köreit,
mint megkergült óramutató
jelzi a többé meg nem járható,
örökre eltűnt, kárba ment időt,
amelyből hatvanöt esztendőm kinőtt.

Ember itt nincsen se közel, se távol,
csak átkéklő hegyek Ausztriából,
túl a Farkaserdőn Zala-vidék
s Csabrendek teste nyújtózik odébb
valami ágyon, Sümeg várkúpja fej,
elaggott arc, szemét úgy nyitja fel,
mintha meglátna, felismerne lassan,
s kérdené nyögve; mire is haladtam.

Bizony, immáron bezárult a kör,
emlékek raja, megannyi zord ököl
csapása, megannyi holt remény,
tűnt asszonyok csalárd szerelme, szenvedély
futott fel sorsom zátonyára,
sok város köpött utánam, folyt a nyála.

Aludtam bozótban, szabad ég alatt,
álmomból hangos halálmadarak
vertek fel, s heves hajnali zápor,
így szakadtam ki Budapest városából,
s most itt vizslatom a láthatárt.
A fej csak int, és nyögve mondja: Menj tovább!

Amott a Haláp, idébb a Somló,
mint nyitott sírnál fekvő koporsó,
körültem csöndbe ájult falvak,
felkelni már soha sem akarnak,
Borgáta, Káld, Duka, odalent Hetye,
az óriás költő vulkán-lélegzete
itt zúg köröttem, száguld Boreas
a Ság felől, Berzsenyi lelke csatáz
e szélben, szava cserdítő ostor;

"Mi a magyar most? Rút sybaríta-váz"

Ott lent, szobámban remete-magány.
Szavam nem hallik túl az éjszakán,
eltorzult ajkakkal mondanám;
bár rám nyitja ajtóm egy-egy jó rokon,
szülőhonom mégsem otthonom,
mert flamand, holland, német, angol
és pár magyar, ki még itt csatangol
e dermedt sziklatő alatt,
s míg elsiratom árván magamat,
a láthatáron túlra visz a vágy,
lesem az űri hajnal távolát,
az ős vulkán felmordul alattam: Menj! Tovább!


Kissomlyó, 2012. április 26.

Szepes Erika
Vakpali
        Nekünk aztán voltak példaképeink! Plakátokról néztek ránk duzzadó izmú, kalapácsot  lendítő férfiak, tehenet fejő ifjú asszonyok szólítottak meg: „Tiszta fej -  egy pohár tej!” ; hentesboltok kirakataiból bámultak ránk hidegben merev nézéssel, melegben olvadozó, majdnem könnyes tekintettel a  disznózsírból megmunkált Rákosi-portrék, kopasz fejükön és orrhegyükön mindig ott lakmározó legyekkel, ötliteres mustárosüvegek koszorújában.  Szobrok álltak a tereken, a helyes munkás életre tanítva sarlóval, kalapáccsal, esetleg téglával és falazó spaklival Megannyi életmodell.
         És olvastunk példaképekről tankönyvekben, a Fiúk és  Lányok Évkönyvei-ben, ifjúsági kiadványokban. A harmadikos irodalmi olvasókönyv egyik szuggesztív olvasmánya Acélos Szoszó-ról szólt, rendíthetetlen akaratáról, kitartásáról – innen kapta nevét -:ő  volt az a Sztálin, akinek nevére tettünk esküt, akinek születésnapjára kollektív ajándékot kaptak az éppen aktuális közösségek: villanyvonatot, pingpong felszerelést, a decemberi időre való tekintettel szánkókat, ródlikat. Acélos Szoszó több volt példaképnél: kategorikus imperatívuszként  magasodott  felettünk.
                                                                         tovább>>>
Varga Tibor
A csúcsi sziklán

A napok óta alacsonyan kerengő, sötét felhőkre mindenki rámondhatja, ha akarja, ezek nagyhavat hordoznak magukban. A Tekenyő – völgy felett ma kétszer keseredett neki a szél, hogy mindent felrázzon és figyelmeztessen, a hideg szélnél rosszabbra alig számítsanak. Ez az alattomos légtódulás még a lelkünk gyertyáját is kifújhatja. A harmadikra, talán semmit nem bocsát meg. Láthatóan a lomha, párnás, vizenyős felhőket nem érte el, azok továbbra is, békésen kóvályognak a völgy felett. A város, talán fél, összébb húzódik. A város végén, ahol az utolsó házak közé valami ritkaság is vegyül, ahol a hiányzó fogakat egy – egy épülő házzal toldják ki, miből sötéten mered rád az ablak vagy az ajtó helye, itt állunk. Mert a város végén, jövet – menet, de megállunk. A város végén, ahol a Tekenyő völgybe induló autóbusz, beintésre még megáll, ahol már nincs egy telefon, kifogyott a csatorna, nincs gázvezeték, az utcai világítás már előbb kifogyott, itt állunk. Van itt két eperfa és két diófa. Kettő egy kerten belül, s kettő az utat kísérő árok martjába kapaszkodva. Volt egy pihenőpad, s még egy autóbeálló is. De a körötte gyűlő szemét miatt felszámolták. Itt álldogálnak azok, akik abban reménykednek, hogy valaki felveszi őket és elvarázsolja önmagával, a Tekenyő völgy valamelyik, mittudomén - minekmondják falvára.
                                                                         tovább>>>
Váradi József
A szokatlan fogoly esete

(1828 január)

Szemem lehunyva, égi dallamok
vesznek körül, mint húst a dongók,
vidámak, csengők, bús borongók.
Barátok jönnek, én csak hallgatok.
Ivászat, séta, ha kérnek, zenélek...
Barátok közt, de kegyelmükből élek.

Hajnalban ágyam izzott, mint a katlan,
zúgott fülem, nyilallt a homlokom,
egyszerre hallottam minden dalom,
aztán verejtékezve felriadtam.
Félig, törötten ültem fel az ágyon,
tükörbe nézve láttam arcomat:
torz lettem, püffedt, néhány év alatt.
Remegve, még ma is hírnévre vágyom.
Bittner János
FRANZ SCHUBERT NAPLÓJA
Halálos hatalommal
végezted ki az estét
ígérve gyertyagyújtást
virágfüzért
S lám kezed üres
borospohárhoz ért
Tölts újra
Hajtsuk fel gyorsan
a mámort
Szememben szemed
gyújtson fényt
S hajamban ezer csókod
legyen a virág
Pethes Mária
Hajamban csókod legyen virág
Széljárta égbolt felhőszirtjein
kék hold világít ma sejtelmesen,
e furcsa holdnak bűvös udvarában
ott áll és vár a régi kedvesem.

Szobámban, amíg a holdra nézek
különös hangon cseng a telefon,
felveszem s szívem zsibbadni érzem-
a másvilág van túl a vonalon.

És szól egy hang, csak szívemmel hallom,
egy régi hang s megint megejt a gyász,
hogy vár reám a holdnak udvarában -
lelkem kigyúl és újra csupa láz.

Menni, menni, menni volna kedvem
és szállni, szállni, szállni lenne jó,
ez a föld már nem az én világom -
már régen vonz egy más dimenzió.

Hogy lehetne szerteszét tiporni
e látszat létnek nincstelen ködét
s szárnyak nélkül szállni, hogy lehetne
keresztüllépve önmagam körét...

S eljutni a kék hold udvarába,
hol valósággá lesz a látomás,
Hogyan, hogyan ?! - hallózok újra s egyre,
de nem felel az égi állomás.



G. Ferenczy Hanna
MA KÉK A HOLD
1933-2007
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Fölismered az arcom?
A kuszát, a szétesőt,
a fiatalos álmot
a ráncokká gyűrt
évek mögött?
A tudás morzsáit
a semmi ködébe veszve,
a kétségbeesetten kapaszkodót,
a reménytelent, az elveszettet
Fölismered-e?

1957-2002
Umhauser Ferenc
Önarckép


Valahogy úgy jött össze a dolog, hogy abban az évben vettem egy autót, amikor a második unokám megszületett. Nagyon szerettek a kislányok velem lenni, alig várták a szombatot, amikor elmentem értük és ott tölthették a hétvégét nálam. Jókat nevettem néha, mert annyira fel voltak pakolva mindig, mintha legalább is örökre költöznének oda.
Vittem is őket sok szép helyre, erdőkben sétáltunk, patakokban pancsoltunk, kiskacsákat etettünk tavasszal a tó mellett, sőt, még domboldalakról is legurultam velük egy néhányszor. Beismerem, én jobban élveztem mint ők.
Kisunokámnak volt egy rettentően rossz szokása: olyan volt mint a szarka, amit látott, ősszeszedte és rakta be a táskájába. Valahányszor hazavittem őket vasárnap este, valami mindig hiányzott. Először csak egy töltőtoll, majd számológép.
                                                                        tovább>>>
Gligorics Teru
Az útravaló

Percekig ömlik a zápor sokszor, amúgy igazából,
élvezi mégis a kert, mint a dizőz a sikert,
bár bizonyára kihagynák ezt a zuhanyt ma a hangyák,
lomha csigák tömegén meg se lepődsz te meg én.

Ricza István
Zápor
A kövérkés kéz aláír.
„Leírhatnék még néhány
mondatot.
Úgy az irat mellékletéül.
Arról, hogy fuldoklom. Hogy úgyis hiába
ez a folyamodvány.
Hogy párnás ujjaimmal sohase kényszeríthetem
magam mellé X. kisasszonyt.
(Pedig milyen kegyes, ahogy elnéz fölöttem!)
Hát hagyjuk is ezeket. Fontosabb,
hogy már itt lélegzik előttem – most éppen – ez a
fantáziatétel. Ezt még be tudom fejezni. Erről
mindent tudok.”

Bárdos László
Schubert
           Apámnak

A fényképeink már a Múlt kezében,
ő nézegeti, s teszi lassan el.
Egy-egy madár megingó ujjhegyéről
néhány dallamsort visszaénekel.

A Múlt jelenből lesz, de hihetetlen,
hogy múlttá lesz  -  semmivé  -  a jelen.
Az ember ül. Tört sorsok a fiókban
tűnődnek tört dallamon, éneken.

- Légy erősebb! - mondanám most, de fájón
döbbenek rá: erős én sem vagyok,
csupán varázsló, ki mosollyal hallgat
Múlt ujjhegyéről hulló dallamot.

Minek a könny, a megalázó bánat?
Fiókmélyről felsíró levelek?
Varázsló légy, s a legkönnyesebb könnyel
belül csillogtass élő könnyeket!

A Múlt kezében tó árnyékvilága,
játékhajócska siet rajta át.
A Múlt kezében kis kert, nagy diófa,
és édeskék gyümölcsű szilvafák.

A Múlt kezében Anyám fiatal még,
rózsákon ámul, fent a csillaga,
s amikor szól: maga is szinte rózsa,
és szépséges vagy szúrós a szava.

A Múlt kezében Idő szembenéz még
egy más-idővel, szó és tett kemény,
és megremeg nemrég arcátlan gazdag,
s reményt tarisznyál kifosztott szegény.

A Múlt kezében piros újraéled,
s fénnyel telik meg vétke, igaza.
Volt aki benne elvérzett, de hányat
gyógyított, védett egy közös haza!

E volt-jelennek mennyi árulója
nyüzsög most fent, számlálni sem lehet!
Egy új Idő majd elnéz, megvetően,
júdáspénzből vett díszsírok felett.

A Múlt kezében minden, ámde három
égi jel mégis mesék homlokán,  -
és e jelekből rámnéz minden ősöm.
Most a szívükben igazi hazám.


Lelkes Miklós
FÉNYKÉPEINK
Az egyszer utazott vonatjegy
szélére írt végállomás,
álmodó megnyugvás a múltban.
Emlékszik a régi játszótér
ahol bátorságot öntöttek belénk.

Az idő túlhalad bennünket
egy feltört fűszál az aszfaltözön
között, lépteink nyomát
festi át kíváncsi jelenből
zaklatott múlttá!

Mivé lett egy csillagföld látomás
melynek fürdőző fénye hajlik
az éhes folyó torkába?
Nevet, mi sem volt, csak
egy árnyéktükör villanás.

Szeged, 2011. július 15.

Végh Sándor
Emlékmás
A Szuvorov utcán ódalogtam, nem messze a Szikra mozitól. Körülbelül két órám volt hátra az életemből, gondoltam nincs miért siessek. A színes forgatagot figyeltem, körbevillogtak az autók, rám szuszogtak a trolibuszok. Nem mehettem sokat, úgy ötven-hatvan métert, amikor nyúlánk fényreklámot vettem észre egy új épület márványlapokkal kirakott oldalán, SZOLGÁLTATÓHÁZ, villogott. Párszor odakacsintott nekem is, hívott-e, vagy csak incselkedett, nem tudom. Csinos fényreklám volt, meg kell hagyni, föntről a negyedikről leért majdnem a járda tövig. Közelebb ballagtam, miért ne ballagtam volna, édes mindegy volt merre csatangolok el még száztíz percet s a szimpatikus, mamlasz nagy fényreklám különben is belopta magát a szívembe. Aláértem s már indultam volna tovább, mert egy szót sem szólt, kacsintani sem kacsintott többet, szóval éppen indultam volna, amikor észrevettem a bejáratot. Nehéz, kétszárnyas üvegajtó nézett az utcára fém tolókilincsekkel és a nyitva tartással:
Nyitva: hétköznap 10-től 21-ig.
                                                                        tovább>>>
Lehoczki Károly
Szolgáltatóház

Ó, virradati rétek:
átizzadt, szürke ingem,
kiterített magányom!
Hová vezettek engem?
A rengeteg szívébe,
mely őzekkel dobog,
de minden levélrése
kéklő farkastorok?
- Vissza az éjszakába!
A sötét ég alatt
te vonszolod a holdat,
mint vasgolyót a rab.

Baka István
Dal
1948-1995
Álomtalan semmi
hőtágulás
reccsen a fakeret
nem kísért
nem kísér
közönyös már
hihetetlen
rideg tények
naponta azonosítják
múltbeli valódiságát
a gondviselés
mindenen átsegít
Kattints, a kép nagyítható
Pünkösd rózsája összes
Szoknyáját levette,
Egyetlen bóbita maradt rajta,
Vörös pártáját büszkén emelve
Hétfőig még magán hagyja.
Pünkösd rózsája vérpettyeit
Szirmokban lábához rakja,
- e szőnyegre ne lépjetek,
Árva szára ezt mutatta!
Árvának csak emberszem látta,
Ő büszke volt lángoló létére,
Hisz bimbót szült, nevelte,
Virágnászát készítette egy hosszú éve.
Tavaszra várt, s betöltötte
Élete teljes küldetését,
Elfogadással engedte utolsó szirmát,
még alátartva egy zsenge levélkét.

Bp. 2012. június 4.

Bodó Csiba Gizella
Pünkösd rózsája
a kicsi házsártos ember
egy hatalmas hátizsák volt
nézte az üres betont
és tele lett

a járdát beszegte az éj
várta az utolsó buszt
azt ami elment
nézte az utolsó tujafát

nézte azt ami ő volt
de elment
de elmentette a képet
mobil vincseszterére

beszegte a járdát az éj
az utolsó elment őneki
viheti gyalog a koporsót
a töpörtyűt gyalog eheti

Debreczeny György
elment az utolsó
Az a Páfrányerdő
amiből kijöttem,
a zöld csipkefelhő
miből  kizötyögtem

hol van már, jaj hol van:
kőcsipkeléptekkel
ahonnan totyogtam,
köd-lihegésekkel!

Ifjúságom hol van?
Halál-Édenkertem.
Nem-tudom Pokolban,
a Nem-Is-Van Mennyben.
Juhász Ferenc
AZ IFJUSÁG PÁFRÁNYERDEJE
A víz áttetszően tiszta volt, és vakítóan verte a mólón gubbasztó pecsenye barnára sült horgászok képébe az augusztusi napsugarakat. Nem voltak sokan, inkább csak az a néhány messziről jött üdülővendég, akik hazatérve szerették volna elkápráztatni a barátaikat széttárt karokkal mutatva, mekkora halat fogtak a Balatonon. Nem a faluvégi, vagy városszéli bányatavon, ahova mindig csak a felét telepítik annak, amit a faliújságra kiír a horgászegyesület elnöke, hanem azon az igazi, nagy vízen, Közép – Európa legnagyobb állóvizén, a Ba – la – to – non. Igen, ott, ahol az a híres – nevezetes balatoni fogas lakik.
Böszörményiék is azért jöttek ki a mólóra már reggel hétkor, hogy hátha… hátha a horogra akad egy méretes potyka, amur, vagy akár egy süllő. Nem is kellene olyan igazán nagy, a fene küszködne itt utolsó nap a lohneszi szörnnyel, csak mégis valami méretes hal, amire azt mondhatják, hogy a Balatonon fogták. Mert ha meglátja a szomszéd Pista, hogy befordultak otthon a kapun, biztosan az lesz az első kérdése még a köszönés előtt, hogy „no, mit fogtatok?” No mit? Hát egyelőre két tenyérnyi dévér, meg három kárász az egy hét mérlege. Nem éppen dobogós teljesítmény… Mondta a szállásadójuk, a Feri, hogy itt ugyan a partról horgászva a bot végén kívül aligha fognak valamit, de belőle biztosan az irigység beszél. Meg aztán nem is horgászik.
                                                                         tovább>>>
T.Ágoston László
Balin ecetben
Fiatal vagyok: életem csak hóbort
mit paraszt utál; idegen és kóbor
s kibújt vetésen ülő fagyott hófolt.

A magyar piázik s agyamban jósok
Baja-gondja cikázik: lét s mulandóság;
innék s munkás létem nem enged jó bort;
lőrétől anyázik: de nyeltem s jó volt.

Alig éltem s tudom: dögkút ez az ország,
egyensúlyt nem tudni: fajmagyar gyarlóság
s hat láb mély simított gerinc; a valóság.

Én nem tudom, kit mi hajt: új akaratok,
kötelesség, nyomor, öntudat, mohóság?
mindegy. Lelkem párját keresve andalog
és várok éjsötét tölgyek közt valahol.

Sárközi László
Ellentétek vonzásában
Macskám enni kér.
Adok, majd ajtót nyitok.
Még hasznos vagyok.

Kaskötő István
Nyugger vígasz
Következő oldal>>>
Fetykó Judit
Álomtalan

...
Aba Novák Vilmos: Itatás.
Aba Novák Vilmos: Cirkusz.